"Létre kell hozni olyan helyeket, ahol minden természeti lény menedéket talál, mert
talán ezek lesznek az utolsó helyek, ahol az emberi lélek megnyugvásra lel."
John Muir

Az őserdők, ahonnan mi, emberek is származunk, a szárazföld legváltozatosabb, leggazdagabb élőhelyei. Ismereteink sze­rint a jelenleg jellemző klimatikus adott­ságaink és növényközösségeink kb. három­ezer évvel ezelőtt alakultak ki. Ekkor az ország mai területének kb. 80 százalékát őserdő borította. Azonban a minduntalan növekvő népesség területigénye (tele­pü­lések, állattartás, földművelés) újabb és újabb erdőte­rületek kiirtásához vezetett, melynek eredményeként a 20. század elejére az ország (és Európa) csaknem összes őserdejét kivágták, felbecsülhetetlen kárt okozva a bioszférában.

Magyarország területén csupán egy 55 hektáros erdőfolt maradt érintetlen a Kékestetőn, melynek hosszú távú megőrzését a Kékes Erdőrezervátum garantálja. Ezen apró területen kívül az ország mai erdőállománya már valamilyen beavatkozásokon legalább egyszer átesett. Szerencsésebb esetben a faállomány kitermelése után a területet erdőként felújították vagy hagyták magától felújulni. Rosszabb esetben az erdőt kiirtották és a területet hosszabb-rövidebb ideig gyepként vagy szántóként hasz­nosították, majd erdőtelepítéssel mesterségesen újra faállományt hoztak létre rajta. Az ilyen erdő természeti értékét, faj­gazdagságát, változatosságát tekintve több­ségében csak árnyéka az eredeti érintetlen vadonnak.

Fiatal elegyes tölgyes Zalaújlak határában változatos életkorú fákkal, több lombkoronaszinttel és gazdag cserjeszinttel, de kevés elegyfajjal.

Erdőterületeink túlnyomó többségén az elsődleges cél a faanyagtermelés, és a fák lehetőségekhez képesti maximális kitermelése. Nyilvánvaló, hogy ez nem egyez­tethető össze a biodiverzitás meg­őrzésével és a természeti értékeket is figyelembe vevő fenntarthatósággal sem. (Igaz, hogy az erdész szakmában évszázados fogalom a tartamosság, mely nagyjából megfeleltet­hető a fenntarthatóságnak, de ezt mindig csak a faállományra értelmezik. Vagyis a levágott erdő helyén újra faállományt kell telepíteni, de ez a fogalom az erdőhöz kötődő élővilágra nincs tekintettel.)

Ezzel szemben a szakemberek egy része és több szervezet (köztük a felelősségteljes és természetbarát erdőgazdálkodást szorgalmazó erdészek által életre hívott Pro Silva szövetség) is hangsúlyozza, hogy az erdő nem csupán hasznosítható faanyag, hanem élőhely is, (velünk együtt) a természet komplex és szerves része, és kizsákmányolása a természeti értékeink pusz­tulásához, végső soron az erőforrásaink csökkenéséhez és életkörülményeink romlásához vezet. Ahhoz, hogy az erdők egészségét, változatosságát, természeti ér­tékeit megőrizzük, szemléletmód vál­tásra van szükség: védeni, növelni kell az erdők termé­­szetességét és áttérni természet­kí­mélő erdőgazdálodási módokra, melyeket összefoglalóan a folyamatos erdőborítás melletti gazdálkodásnak ne­vezünk (ilyen például a szálaló erdő­gaz­dálkodás).

Az ábra az erdőben élő fajok bonyolult kapcsolatrendszerének egy apró részét szemlélteti. A fa táplálékot és védelmet nyújt a lóhangyáknak (1), élelmet a leveleken táplálkozó lepkehernyóknak (3), a télen magokon élő széncinegének (14) és a vele gyökérkapcsolatban álló csészegombának (7), illetve fészkelőhelyet, táplálkozóhelyet biztosít a harkálynak (15). A lóhangya táplálékot jelent a harkálynak (5) és a cinegének (17), korhadékot biztosít a csészegombának (4), és megvédi a fát a hernyóktól (2). A harkály odút készít a cinegének (10), eltávolítja a fában élő rovarokat (13), és a farontó gombák terjesztésével segít a lóhangyának (6). A csészegomba ásványi anyagokat és vizet juttat a fának (8) és az erdei orchideának (9), illetve táplálékul szolgál a hangyának (16). A cinege megvédi a fát a hernyóktól és terjeszti a fa magvait (12). A lepkehernyó táplálékot jelent a cinegének (11).

Az erdő természetessége

Az erdőben – mint komplex élő rendszerben – minden mindennel összefügg: egy­sejtűek, gombák, növények és állatok táp­lálékláncok sokaságában, egymásra utalt­­ságban élnek együtt.  Példaként álljon itt a lóhangyák esete. A lóhangyák a holtfa anyagát, a benne található gombákat, rovarokat és mézharmatot fogyasztanak. A velük táplálkozó har­kályok énekes­madaraknak készítenek odúkat, miközben a fatörzseken kopácsolva korhasztó gombákat ter­jesztenek, amelyek a ló­han­gyáknak készítik elő a terepet. A korhadékból táplálkozó talajlakó gombák fákkal élnek szimbiózisban, az orchideák pedig a gombákkal. A holtfát mikroorgazniz­musok, gombák és rovarok sokasága alakítja talaj­já, ami a fákat táplálja. Ha egy kulcsfontosságú láncszem kiesik, a rendszer egy része nem fog működni, fajok tűnnek el, az erdő természetessége csökken.

Számos tényező azonosítható, amely alapján meghatározható, hogy az erdő mennyire tér el a feltételezett ideális (őserdei, természetes) állapottól. Ha egy erdőben sétálunk, azonnal szembetűnik az erdő nagy léptékű szerkezete: mint a lombkoronák szintezettsége, a fák életkori el­oszlása, a cserjeszint és a gyepszint gaz­dagsága. Az emberek többsége számára sajnos megszokottak és természetesnek hatnak az ültetvény jellegű, sorokba ültetett, azonos korú fákból álló, cserjeszint nélküli erdők, mert nem látnak mást, holott az ültetvények állnak a legtávolabb az ideálistól. (Napjainkban olyannyira nem ismerjük a természetes erdő képét, hogy egy változatosabb szerkezetű erdőt sokan egye­nesen rendetlennek, zavarónak tartanak.) Egy természetes erdőben megtalálható a teljes paletta: előfordulnak magoncok, csemeték, fiatalabb faegyedek éppúgy, mint idős, faodvakban gazdag, hatalmas bö­höncök, matuzsálemek. A fák láthatatlan, nehezen mérhető, de mégis lényeges jellem­zője a genetikai diverzitás, amely védelmet biztosít számukra a különféle betegségekkel szemben.

Az erdő szerkezete sok mindent elárul a természetességéről. Egy egészséges erdőben a fiatal facsemetéktől a több száz éves matuzsálemeken át az állva  kiszáradt, vagy megdőlt, korhadó törzsekig minden megtalálható. A cserjeszint és a gyepszint gazdag és változatos.

Ki kell hangsúlyozni a holfa fontosságát (különös tekintettel a lábon elszáradt fákra), amelyhez az erdei fajok kb. harmada kötődik, ezért jelenléte és men­nyisége nagyon fontos minőségi jellemzője az erdei élőhelynek. Az erdő állatvilágának gazdagsága az erdő szerkezeti válto­zatosságától és növényfajainak számától nagyban függ, ezért utóbbiakból kö­vetkeztetni lehet rá. A termőhely sajátosságai is nagyban hozzájárulhatnak az erdő természeti állapotához: az eróziós vi­szonyok, a talaj minősége és bolygatottsága (vadon élő patások vagy ember által), vízháztartás és annak változása, élettelen szerkezeti elemek: sziklák, barlangok, vízfolyások, amelyek számtalan értékes mikroélőhellyel gazdagítják az erdőt.

Mikroélőhelyek: a rendetlenség szépsége

Ha biztosítjuk az erdő természetességét adó fontosabb összetevőket (tehát a szerkezeti változatosságot), akkor növelhető az erdő biodiverzitása. Ilyen elemek a mikroélőhelyek is, amelyek száma jól mutatja az erdő állapotát. Mikroélőhelynek nevezzük az erdő olyan kisebb, a befoglaló környezettől elkülönülő részét, amely jellegzetes élővilágnak ad otthont. Védelmük könnyű, mert jól észrevehetők és nincs szükség hozzá nagy szaktudásra. A mikroélőhelyek nagyobb száma a rendetlenség benyomását kelti, de ez csak azért van így, mert a szemünk hozzászokott a mesterséges környezethez. Ezen lehet változtatni. Jó példa erre a Brüsszelben található Soignes-i bükkös esete. Miután a korábban gazdasági céllal kezelt erdőben bevezették a termé­szetvédelmi erdőkezelést, a kidőlt és az erdőben szerteszét hagyott, elhalt fatörzsek és ágak miatt sok lakossági panasz érkezett az erdészethez. Később, az emberek széleskörű tájékoztatásával azonban jelentősen csökkent a panaszok száma, és a helyiek megértették, hogy a természe­tes erdő szépsége a változatossága és rende­zet­lensége.

Vannak stabil, alig változó és az emberi hatásnak is jól ellenálló mikroélőhelyek, mint pl. a sziklakibúvások, hasadékok, kő­görgetegek, sziklaüregek. Ezek úgy védhetők, hogy közvetlen környezetüket kihagyjuk az erdőhasználatból: facsoportokkal biztosítjuk az árnyékoltságukat, mik­­roklímájukat. A barlangok védelme kü­lönösen fontos a bennük található különleges és ritka barlangi élővilág miatt (pl. denevérfajok). A barlangi élőlények a teljes zavartalanságot igénylik.

Mikroélőhelyek az erdőben: értékes rendetlenség.

Változó vagy időszakos mikroélőhelyek a vízfolyások, források, vizenyős mé­lyedések, amelyek az időjárástól is függenek és érzékenyebbek az emberi be­avatkozásra, de az is előfordul, hogy maga az ember hozza őket létre (pl. kerék­nyomokban kialakuló erdei tócsák). Ezek védelme többek között a vízgyűjtő területük védelmével valósítható meg.

A gyökértányérok különleges és nagyon has­znos mikroélőhelyek, amelyek akár 50-200 évig is fennmaradhatnak. Kiala­ku­lásukat segíthetjük a lábon elszáradt és idős fák meghagyásával (széldöntés). Fo­lyama­tosan erodálódó felszínük páf­rányok és moha közösségek számára nyújt ideális élőhelyet, míg a sűrű gyökérzet számos állat búvóhelyéül szolgál. A gyökér­tá­nyérokat érdemes tehát meghagyni. Léteznek állatok által létrehozott mikroélőhelyek, amelyek tipikus példái a fák odvai, a fészkek és kotorékok, amelyeket az ezeket készítő állatok védelmével és az idős, lábon elszáradt fák meghagyásával lehet védeni.

Elegyes tölgyerdő gazdag aljnövényzete és idegenhonos akácültetvény jellegtelen, gyomos gyepszintje.

A holtfa pedig az egyik legfontosabb mikroélőhelye az erdőnek, amit a lehető legnagyobb mértékben meg kell tartani. A fakitermelések után maradt ágak is értékes mikroélőhelyeket képeznek, elégetni őket nem szabad. A korhadékon fejlődő gombák is fontos élőhelyeket és táplálékot képeznek számos rovarnak és pu­hatestűnek, ezért ne gyűjtsünk be minden gombát, ha gombászni megyünk, mert így megakadályozzuk a szaporodásukat.

Az idős és holt fák fontossága

Jelentősége miatt a holtfa kitüntetett helyen szerepel a mikroélőhelyek között (az erről szóló cikkünk itt olvasható). Az erdei fajok csaknem 30-35%-a (!) a holtfához kötődik, amelyek holtfa nélkül eltűnnek az erdőből, ami óriási veszteség. Az egészséges erdő egyik legfontosabb eleme a mikroélőhelyekben gazdag kor­hadó faanyag, amiről még ma is sokan tévesen azt gondolják, hogy káros és fertőzési góc­ként van jelen az erdőben. A fák holt részei sok faj szempontjából ki­emelkedő jelentőségűek. Vagy azért, mert a táp­lálékukat onnan nyerik, vagy csak az odvak nyújtanak számukra megfelelő élőhelyet, búvóhelyet, költőhelyet. A fák kora is számít, hiszen számos állatnak csak a na­gyobb odvak, a vastagabb korhadó ágak nyújtanak megfelelő (természetes) élő-, illetve költőhelyet, amelyek csak idős fákhoz kötődve alakulhatnak ki.

Talán nem túlzás azt állítani, hogy az erdők biodiverzitásának kulcsfontosságú tényezője a holtfa és odvas fa, amelyek táplálékláncok, (fajok egymásra épülő rendszereinek) alapját képezik.  Kezdve a mikroszkopikus lebontó szervezetekkel, gombákkal, rovarokkal, amelyek kisebb gerinceseknek és madaraknak nyújtanak táplálékot, egészen a ragadozó emlősökig és madarakig, amelyek velük táplálkoznak és az odvas famatuzsálemekben van a költő- és búvóhelyük. Közülük is kitüntetett szerep jut a harkályoknak: hátrahagyott odvaikban számtalan faj talál búvó, költő-, szaporodó- és telelőhelyet, de például létezik olyan mohafaj is, amely szin­te kizárólag odvak bejáratánál él.

Az erdők madárfajai különböző mértékben igénylik a holtfát. A harkály fajok egy része, mint például a zöld küllő vagy a fekete harkály kötődik bizonyos erdőben élő hangyafajokhoz és a fák leváló kérge a­latt élő más rovarfajokhoz. A közép fakopáncs például előnyben részesíti a holtfákat, melyeken előszeretettel táp­lálkozik a harkályféléken kívül számos énekesmadár is. Ha a harkályok nem találnak elég élelmet és odúkészítésre alkalmas törzset, a tőlük függő odúlakó madarak, emlősök és hüllők sem találnak otthonra. Védjük és tartsuk meg a lábon elszáradt vagy kidőlt fákat és a több száz éves matuzsálemeket, és figyeljük, ahogy az erdő megtelik élettel!

Idegenhonos fafajok okozta problémák

Térségünk legnagyobb területaránnyal rendelkező és legveszélyesebb özönfaja a fehér akác.

Egy bükkerdő tarvágása nyomán agresszíven terjeszkedő, az őshonos élővilágot kiszorító fehér akác Zalaújlak határában.

A hazánkban több mint 460.000 hektáron termesztett (és további 200.000 hektárnyi őshonos növényzetet veszélyeztető) akác valóságos ökológiai sivataggá teszi az általa elfoglalt hatalmas területeket. A gyökérsarjakról frontszerűen és gyorsan terjedő, Amerikából behozott fafaj meg­változtatja, nitrogénnel feldúsítja és el­szegényíti a talajt. A kevés elegyfajjal rendelkező akácerdő élhetetlen a legtöbb őshonos növény és állat számára, nem képesek felépülni a megszokott táp­lá­lékláncok, hiszen hiányoznak azok alapjai: nincsenek jelen az őshonos fafajok alkotta erdőkre jellemző növények, gombák, rovarok. Fája kemény, ezért odú­készítésre alkalmatlan, laza lombozata miatt pedig nem tudnak kellően elrejtett fészket építeni a madarak. Az akác termése érdemi táp­lálékot nem nyújt az állatok számára, csíraképességét viszont akár évtizedeken keresztül is megőrzi.

A fehér akác fenti tulajdonságai miatt csökkenti a tájak regenerá­ciós potenciálját, ezáltal ve­szé­lyeztetve a pannon jelleg és az általunk valódi hungarikumnak tekintett természetes élőhelymaradványok (pl. ősgyepek) meg­tartását. Az akácosított területek vissza­alakítása őshonos fafajú erdővé annyira erő­forrásigényes, hogy az akác által nyújtott gazdasági hasznot valószínűleg jóval meg­haladja, nem beszélve az ag­resszív ter­jedése miatt a szomszédos területekben okozott felbecsülhetet­len ká­rokról. Hogy csak egy példát említsünk: Nagybakónak országosan is ritka és értékes orchidea fajai, mint a méhbangó, a vitézkosbor vagy a sömörös pettyeskosbor nyári alfaja je­lenleg mind közvetlen veszélyben vannak az akác terjedése miatt, élőhelyük folyamatos védelme pénz­igényes, és sok munkával jár. Ráadásul az akác sajnos nem irtható hatékonyan vegy­szeres kezelés nélkül.

A másik rendkívül veszélyes idegenhonos fafaj az Ázsiából behozott mirigyes bálványfa, amelynek az fehér akáccal ellentétben szinte semmilyen gazdasági hasz­na nincs (fája értéktelen), ellenben az általa okozott károk annál sokrétűbbek. A szél által terjesztett magjaival és rendkívül gyors növekedésű gyökérsarjaival özönszerűen képes terjedni, elnyomva minden más fafajt. A bálványfa sűrűn benövi az elfoglalt területet, az őshonos növények növekedését gátló vegyületei és bőséges, nitrogénfeldúsulást okozó avarja miatt a természetes élőhelyeket fajszegénnyé teszi. A fehér akácnál írt megállapítások a bálványfára is igazak.

Nagyon fontos, hogy az inváziós fafajok terjedését a gazdák saját területeiken me­g­állítsák és egyedeiket lehetőleg még magszórás előtt, fiatal korban eltávolítsák. Tuskójukat gyomirtó szerrel lekenve a sarjadzás mérsékelhető vagy szerencsés esetben meg is előzhető. Az álló példányokat befúrásos technikával (injektálás) is kezelhetjük: a törzsbe fúrt 8-10 mm-es furatba gyomirtó szert juttatva. Ilyen módon a vegy­szer közvetlenül nem jut ki a környezet­be. A vegyszermentes, de kevésbé ha­tékony megoldás a háncsréteg lehántása a törzs egy szakaszán (gyűrűzés), amire a fa intenzív sarjképzéssel válaszol, ezért ennél a módszernél a sarjak rendszeres letörése, visszavágása vagy kihúzása szükséges. A gyűrűzés hatékonyságát növelhetjük, ha a sebzésre megfelelő gyomirtót juttatunk (kenés).

A több száz éves gesztenyefa matuzsálem odvában fészkelő macskabagoly pár Nagybakónakon. Ha természetközeli erdőgazdálkodást folytatnának, rendkívül gazdag és változatos élővilág alakulhatna ki. Korhadó, odvas fák hiányában az egész tápláléklánc felborul. Fotó: Lelkes András.

Fenntarthatóbb erdőgazdálkodási módok

Az erdőtulajdonosok körében egyre gya­koribb az igény a rendszeres haszonvételi lehetőséget biztosító erdőg­az­dálkodási módok iránt, ami lehetőséget kínál arra, hogy a profiton túl a hosszabb távú folyamatokat és a természetvédelmi szempontokat is figyelembe vegyék a ter­vezés során. A nyilvánvalóan hosszú távon fenntarthatatlan és mind az élővilágra, a talajra, a vízgazdálkodásra és az éghajlatra nézve is káros vágásos erdő­gazdálkodás helyett az alábbi gazdálkodási módokat javasoljuk.

Örökerdő-gazdálkodás

Fokozottan épít a biológiai alapokra. A beavatkozások kis térbeli mintázatokban történnek, így felújítási kötelezettség nem keletkezik. Ez a gazdálkodási mód alkalmas a természeti értékek megőrzésére, az élőhelyek gazdagítására és új mikro­élő­helyek kiala­kulására, illetve létreho­zására. Így például lehetőséget biztosít a több száz éves fama­tu­zsálemek, lábon elszáradt fák és madárodúk létrejöttére és védelmére. Gazdasági előnye, hogy folyamatosan biztosított a bevétel és nincs szükség költséges felújításra. Ezt az ökológiai szempontból kedvező gazdálkodási módot támogatja a Pro Silva mozgalom is. Bár a fakitermelés miatt ennél az erdő­gazdálkodási módnál is fennáll az élő­helyek kisebb degradálódásának ve­szélye, de a beavatkozás léptéke miatt ez vi­szonylag gyor­san regene­rálódik. Nagyon fontos, hogy lehetőleg minél nagyobb hangsúlyt fektessünk a természetes erdődinamikai folyamatok érvényesülésére és a természetvédelmi szempontokra. Nagyon fontos, hogy a faanyag egy részét (legalább 10-30 m3/ha mennyiséget) hagyjuk bent az erdőben holtfaként lábon elszáradva vagy kidöntve.

A Nagybakónak szomszédságában található Csibiti-völgy fajgazdagsága jelzi az erdő viszonylag jó természetességi állapotát. A képen látható fajok a bal felső saroktól kezdve az óramutató járásával egyező irányban: fiatal zöld gyík, farkasboroszlán, gímpáfrány, pirítógyökér, kardos madársisak, nagy szarvasbogár, csészegomba, madárfészek békakonty, zalai bükköny, édesgyökerű páfrány, lónyelvű csodabogyó virága, gyöngyvirág.

Természetvédelmi erdőkezelés

A természet szempontjából ez lenne az ideális. Nem gazdálkodás, mert nincs gazdasági célja, az egyetlen szempont a természetvédelem. Elsősorban a nemzeti par­kokban találni erre példákat, de jó lenne, ha a gazdálkodók is tudatosan használnák olyan változatos domborzatú helyeken, ahol a fakitermelés gazda­ságtalan vagy veszélyes: például ti­pikusan ilyen helyek a mély szurdokvölgyek. A teljes érintetlenség csak ritkán jelenti a természetvédelmi szempontból optimális megoldást, gondoljunk csak az inváziós fajok terjedésére, amelyek ellen rendszeres beavatkozásra van szükség, vagy arra, hogy a leromlott, elszegényedett, vagy egykorú fákból álló erdőket gaz­dagítani kell, ami szintén beavatkozást igényel. Ezért a természet­védelmi erdőkezelés finanszírozást igényel, amit pl. a gazdálkodás bevételéből vagy pl. rekreációs szolgáltatásokból lehet fedezni.

Őserdő a lengyelországi Białowieski Nemzeti Parkban. Fotó: Jacek Karczmarz.

---

Forrás: Nagybakónak Csodálatos Növényvilága

Nevezd meg! - Ne add el! - Így add tovább!
CC BY-NC-SA
Ezt a művet a Creative Commons licenc nyilvános feltételei mellett adtuk ki.
© Pőcze Zsolt, 2024

© A képek szerzői, 2024

© Völgyerdő Nonprofit Kft., 2024