Vihar tombol, villám csapkod,
légörvények kergetőznek,
eső áztatja a tájat,
kezdetén a morcos ősznek.
Olyan nekem az erdő mint a család, hiányzik ha nem ölel körül a sok faág.
Mint a legjobb barát,
meghallgatom minden búját, s baját.
Szeretem hallgatni, s megértem minden szavát.
Mindent elmesél,
mikor az ágakat borzolja a szél.
Az erdőszélen ha jársz,
még simogatja a nap a tájat,
de már ereje gyenge, bágyadt.
Messze szállt a nyár,
nyomában hűvös szellő jár.
Elhallgatott minden madár.
Nyár végén kora este az erdőt jártam,
mikor egy kidőlt fa mögül, az erdőszélen,
sok erdei állatot gyülekezni láttam.
Egy fura alak körül tömörültek,
volt ki állt, volt kik a fűben ültek...
A völgyben patak futott, a hegyoldalon titokzatosan suttogott az erdő, és a csúcsokon fenyves zsongott, akár fújt a Szél, akár nem. A patakvizében apró halak villogtak, tavasszal békák hangversenyeztek a partján, és tükrében ott tükröződtek nappal a felhők, éjjel a csillagok.
Nem erdő, melynek nincs dala, virága,
Mit tavasz nem díszíthet.
A komor fenyves, váltig zöldben állva,
Nem más csak néma díszlet.
Nem suttog a lomb, ág nem hajlik ágra,
A fák élnek maguknak,
Mint emberek közt zordon nagyravágyók
S borongó életuntak.
"A zord tölgyek sárguló levelei komoran hulltak alá, amíg a szél fel nem kapta és arrébb nem vitte őket. A nemes gesztenyék rozsdásan, a távoli fenyők viszont hol ezüstösen, hol méregzölden csillantak meg, ha a nap rájuk vetette fényét."
A nagyméretű fákat már ősidők óta csodálja az ember. Régen istenként vagy szentként tekintettek rájuk, áldozatokat mutattak be előttük. Gyakran váltak a közösségi élet központi részévé. Mesék, mondák történetek fűződtek hozzájuk. A hatalmas fákat ma is megcsodáljuk, sokan zarándokolnak el megnézni őket. De nemcsak esztétikai jelentőségük van!
Ne bántsd a fát, hisz ő is érez,
Szép gyöngén nyúlj a leveléhez.
Ágát ne törd, lombját ne tépjed,
Hadd annak, ami, épnek, szépnek.
Szeresd a fát!