Vihar tombol, villám csapkod,
légörvények kergetőznek,
eső áztatja a tájat,
kezdetén a morcos ősznek.

Egy gólyapár küzd az égen,
sodródnak a vad szelekkel,
nem is tudják, merre járnak,
szívük tele félelemmel.

Elveszették csapatukat,
a fergeteg elragadta.
Hogyan találkoznak megint? –
sajnos egyikük sem tudja.

Előbb egy erdőbe szállnak,
segítségben reménykedve,
megállítanak egy gerlét,
tanácsáért esdekelve.

„Túdom, túdom – búgta egyre,
mégse tudott mit mondani,
legalábbis semmi olyat,
amit most kéne hallani.

Másokat is kérdezgettek:
nem beszélt a ravasz róka,
sem a szarvas, sem a medve
nem volt erre kapható ma.

De egy bagoly segít nekik,
mert felkelt a hangos szóra,
ásítozva, álmos hangon
hallatszik a mondandója:

„Afrika felé kell szállni!” –
ez a madár bölcs tanácsa.
(Aztán visszatért aludni,
összkomfortos odújába.)

Meghallották ezt a szarkák,
akik a közelben jártak,
megbeszélték, segítenek
az eltévedt gólyapárnak.

Közülük a legokosabb
csatlakozott vezetőnek,
kérte, hogy csak őt kövessék…
búcsút mondtak az erdőnek.

„Csak így, csak úgy, csak így, csak úgy” –
ezt hajtogatta a szarka,
elég biztos volt a célban,
az utat pontosan tudta.

Dél felé repültek mindig,
gyorsan elérték a tengert,
ám azon már a jó szarka,
bizony, átrepülni nem mert.

Élt neki egy jó barátja,
éppen itt a tengerparton,
ő is madár, öreg sirály…
pont fent állt egy hajóroncson.

Rábeszélték, elvállta,
átrepült velük a vízen,
mikor Afrikába értek,
megkérték, hogy még segítsen.

Tovább kísérte hát őket,
repültek a széllel tova,
kérdezgették: merre lehet
fehér gólyáink otthona?

Antilopok, csíkos zebrák,
elefántok, vízilovak,
oroszlánok, na és majmok –
egy se tudta, hol a csapat.

Végül más gólyákat láttak,
ők mutatták meg az utat,
estére már együtt voltak,
meglett az elveszett csapat.

Velük maradt a sirály is,
a jövő tavaszt kivárta,
s együtt repült akkor vissza
vele a sok új barátja.