Történt egyszer, nem is olyan régen, hogy született egy kisfiú, akit a szülei Olivérnek neveztek el. Mivel mindennap születnek gyerekek, senkinek nem volt furcsa Oli világrajövetele sem. Ám ő más volt, az ő szíve teljesen fekete volt, nem szorult bele egyetlen szín sem.

Baba és kisgyermek korában ez nem tűnt fel még senkinek.

– Tüneményes kis kölyök! – mondogatták a szomszédok.

Anyukája büszkén állt, és hallgatta a fiának szóló bókokat, Oli fejében viszont csak egyetlen gondolat keringett: mikor mehet már vissza játszani egymagában.

Ez így ment egészen hároméves koráig, amikor óvodába kellett mennie. Ő ezt nagyon bánta, mert szeretett otthon egyedül eljátszadozni, ahol nem zavarta senki. Viszont mikor belépett az óvoda ajtaján, meglátta azt a sok vele majdnem egykorú kisfiút és kislányt, nagyon megrémült. Meghúzta édesanyja szoknyájának a végét és határozottan közölte vele, hogy ő ide biztos, hogy be nem teszi a lábát. De sajnos muszáj volt bemennie.

Az első hét elteltével már kezdte jobban érezni magát. Rájött, hogy itt is ugyanúgy tud egyedül játszani, mint otthon.

Egyik nap, amikor ült a homokozónál és várat épített, odamászott hozzá egy bodobács. Nem tudta, miféle élőlény ez, megnézte kicsit közelebbről, aztán eltaposta. Semmiféle bűntudatot nem érzett a tette miatt, hiszen a szívébe nem szorultak érzelmek.

– Szia! Hogy is hívnak? – kérdezte tőle valaki a háta mögül.

– Szia, vagyis sziasztok – javította ki magát, mikor látta, hogy többen vannak – Oli vagyok. És ti kik vagytok?

– Engem Daninak hívnak, ő ott Alex – mutatott a jobbra mellette álló fiúra – ő pedig Samu.

Dani magas volt, fekete haja és barna szeme jól illett a sötétebb bőréhez. Alexnek vörös haja és kék szeme volt. Samu kék keretes szemüveget viselt, amihez színben jól passzolt szőke göndör haja és zöld szeme.

– Csak azt akartuk mondani, hogy tök menő volt, amit az előbb csináltál. Tudod, hogy eltapostad azt az undorító bogarat vagy mit – mondta Samu, kissé furcsán, mivel nem tudta még kimondani az R hangot.

– Ó, köszi! – válaszolt meglepetten Oli.

– Esetleg lenne kedved velünk játszani? – érdeklődött Alex.

– Igen, végül is miért ne? – válaszolt, és már szaladtak is a játszótérre.

Olinak nagyon tetszett, hogy végre vannak barátai, még akkor is, ha nem ez volt a legjobb társaság. Úgy érezte, végre tartozik valahová. Teljesen fekete szívében egy kis darab más színűre változott – narancssárgára –, mert ez az energia és a lelkesedés színe.

Ugyanis minden kis bogarat, csúszómászót, ami az útjukba került, eltapostak, majd elásták őket a homokozóba, hogy eltüntessék a bűntény nyomait. A fák levelét letépkedték, a virágokat megfosztották szirmaiktól, és még sorolhatnám a sok rosszat, amit tettek az oviban.

Az óvoda után mind egy iskolába mentek tovább. Itt azért szigorúbb szabályok uralkodtak, mint az oviban.

A második és a harmadik osztályban az idő csak úgy elrepült. Ők voltak a suliban a legmenőbbek, mert szerettek focizni, és húzgálták a lányok haját. Mindenki velük akart uzsonnát cserélni, és az összes lány az ő kezüket akarta fogni a sorakozóban.

Oli szívében a narancssárga mellett megjelent még rengeteg másik szín is, viszont szívének egy darabja még mindig fekete volt – onnan még hiányzott valami.

Egy napon az iskolában éppen a hatodikos matematika tankönyvet nézegették, mert a következő órán dolgozatot fognak írni, mikor belépett az ajtón az osztályfőnökük, és megkérte őket, hogy tegyék el azt, amivel foglalkoznak, mert egy fontos bejelentenivalója van.

– Vajon mit akarhat Péter bá? – kérdezte Samu. (Ő már járt logopédushoz, így már ki tudta mondani az R hangot.)

– Nem tudom, de őszintén nem is érdekel, mert most ez miatt nem tudok matekot tanulni – mondta aggodalmasan Dani, mert nem tanult túl sokat erre a dolgozatra.

– Nyugi, menni fog – válaszolta kedvesen Oli. Őt érdekelte, mi lehet ez a fontos bejelenteni való, amit az osztályfőnökük és egyben fizika tanáruk említett.

– Nos tehát, gyerekek – kezdett bele Péter bá – ma egy új osztálytárssal lettünk gazdagabbak. Hadd mutassam be nektek Lucát – mutatott az ajtóra.

Egy barna hajú, kék szemű lány lépett be az ajtón, kinek arcát szeplők díszítették. Sötétkék farmert és zöld pólót viselt.

– Luca, kérlek, mondj magadról néhány szót.

– Sziasztok, Luca vagyok. A Széchenyi István Általános Iskolából érkeztem. Nagyon szeretem az állatokat és a természetet – mondta, majd leült egy padba az első sorban.

Oli valami furcsát érzett a szívében. Valami új, eddig ismeretlen érzés kerítette hatalmába, és a szívének az a kis, még fekete része rózsaszínre változott.

Az iskolának vége lett, és Oli elindult haza, mikor valaki odalépett mellé. Luca volt az.

– Szia, te merre laksz? – kérdezte.

– Szia, nekem egyenesen kell mennem, majd balra kanyarodni, és már otthon is vagyok.

– Na de szuper, én is arra megyek. Esetleg mehetnénk együtt?

– Persze – válaszolt Oli, és már indultak is.

Ezentúl minden reggel és délután együtt mentek. Luca elmesélte, hogy azért kellett iskolát váltania, mert sokat szoktak költözni az anyukája munkája miatt. Segítettek egymásnak tanulni – Lucának a matek nem ment, Olinak pedig az irodalom.

Egy nap, mikor épp siettek az iskolába, mert késésben voltak, megláttak egy bodobácsot a járda közepén. Oli már készült, hogy eltapossa, erre Luca leguggolt és a kezébe vette.

– Mit csinálsz? – kérdezte meglepetten Oli.

– Megmentem szegényt – válaszolta Luca, és rátette egy közeli fa törzsére.

– De én mindig eltapostam az ilyen undorító csúszómászókat.

– Nem szabad bántanunk őket, mert ugyanolyan élőlények, mint mi. A növények levelét sem tépkedhetjük, mert nélkülük nem lenne oxigén, és úgy mi sem lennénk.

– Ó, erre még sosem gondoltam.

Ezek után már soha nem taposott el egy bogarat sem, nem tépkedte a fák levelét vagy a virágok szirmát. Egyre kevesebb időt töltött a srácok társaságában. Lucával és a szüleivel túrázni jártak vagy kempingezni. Ezeken Oli nagyon jól érezte magát. Luca lett a legjobb barátja, ő pedig Lucáé. Sokat nevettek együtt. És így Oli szívében az összes szín megjelent – a sötétkéken át egészen a pirosig.

A nyolcadik évük elején komolyan leültek beszélgetni arról, ki hova szeretne továbbtanulni. Oli elmondta, hogy neki majd a családi gyárukat kell átvennie az apukájától, ezért gazdaságot kellene tanulnia, így ezen a pályán szeretne tovább haladni.

Ekkor meglátta, hogy Luca elkomorult. Nem tudta, mi rosszat mondhatott, így hát megkérdezte:

– Mi baj? Ugye nem bántottalak meg valamivel?

– Nem, csak valamit el kell mondanom. El fogunk költözni, és én így máshol fogom befejezni a nyolcadikat. Ne haragudj, hogy eddig nem szóltam, csak nem tudtam, hogyan mondhatnám el. Egy hét múlva indulunk, és öt órányi autóútra fogunk lakni innen.

Oli nem tudta, erre mit feleljen. Persze nagyon sajnálta, hogy elköltöznek, de titkon tudta: erről nem Luca tehet. Így hát elrejtette érzéseit, és inkább ezt mondta:

– Nem haragszom, csak meglepett. De semmi baj, telefonon még tudunk beszélni, nem?

– Nem szoktam tartani a kapcsolatot a régi barátaimmal, mert attól csak elszomorodom. Sajnálom, de…

Ennyit tudott csak mondani, mielőtt Oli kirohant a szobából. Hazafutott, lefeküdt az ágyára, és sírni kezdett. Úgy érezte, elárulták. Valakivel végre jóban lett, közös volt az érdeklődésük, sokat nevettek együtt, szerettek együtt lenni – és Luca most elmegy, ő pedig egyedül marad. Szívéből az összes érzelem eltávozott, így megint teljesen feketévé vált.

Ezek után Lucáék tényleg elköltöztek, és Oli teljesen magába fordult. A tanulásra koncentrált, nem érdekelte más, csak hogy mindig a legjobb legyen. Ez így is lett: maximumpontos felvételit írt, majd érettségit. Első helyen került be a főiskolára, majd lediplomázott gazdasági szakon.

Tíz évvel később, mikor új parkolót akart építeni a gyárának, ki kellett vágni egy erdőt. Eleinte nem érdekelte, hogy állatok élőhelyét pusztítja el. Aztán mikor egy kicsit elgondolkodott, a fejében rémleni kezdett egy régi mondat. És akkor eszébe jutott, amit egyszer nagyon régen egy lány mondott neki:

„Nem szabad bántanunk őket, mert ők is ugyanolyan élőlények, mint mi.”

Minden érzelem visszaköltözött a szívébe. Leállította a munkákat, és soha többé eszébe sem jutott, hogy zöld erdőket vágjon ki betonparkolók miatt.

Nem találkozott élete folyamán Lucával, viszont ez a mondat örökre megmaradt az emlékeiben.

---

A mese első helyezést ért el a 2024. telén megrendezett meseíró versenyünkön.