Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis falu. A falu mellett egy kis dombon, egy Ősöreg Tölgyfa állott. Ennek a tölgyfának az ágai olyan magasra nyúltak, hogy szinte elérték a napot. Gyökerei pedig olyan mélyre ástak, hogy szinte elérték a Föld magját. Ő volt a falu védelmezője.
Hogy mitől is kellett megvédenie a falut? Hát a Hatalmas Szél Királytól! Ugyanis a Szél Király haragudott a falura. Azt mondta, csak gonosz emberek lakják. Hogy minden nap rossz füstöt eregetnek, és ezzel tönkreteszik a környezetüket.
- El kell fújni őket! - mondta bosszúsan az Ősöreg Tölgynek.
A fa erre csak még jobban kiterjesztette ágait, még mélyebbre fúrta gyökereit, és azt mondta:
- Ezt a falut nem csak gonosz emberek lakják! Vannak itt jóravalók, kedvesek! Nem bánthatod őket!
A Szél Király erre csak teleszívta tüdejét levegővel, majd hatalmas orkánként kieresztette. Tombolt, süvített a szél, de az Ősöreg Tölgy mindet felfogta. Csak egy-két kalap libbent le a falusi urak fejéről, egy-egy szoknya perdült táncra a falusi asszonyok lába körül.
- Visszatérek még és elfújom ezt a gonosz falut a lakóival együtt! - dörrente a Szél Király, majd elsüvített a messzeségbe.
A falu lakói nagyon megijedtek. A polgármester így szólott:
- Most megvédett minket az Ősöreg Tölgy, de legközelebb már lehet, nem fog! Vágjuk le az ágait, és építsünk kerítést! Az majd megállítja a Szél Királyt!
A falu lakói egyetértőn morajlottak, csak egy kislány tiltakozott.
- De ha levágjuk az ágait, nem tud minket megóvni! Ne bántsuk! Inkább a makkjait ültessük el, hogy több fa nőhessen!
Erre csak leintették a kislányt, majd a polgármester így szólott:
- Oktondi kislány! A kerítés jobb megoldás! Az szilárdan áll! Sosem szárad el, sosem hullajt levelet. Tökéletes emberi építmény lesz!
Azzal elindultak a fához a falusiak, és levágták az összes ágát. Az Ősöreg Tölgyfa csak halkan sóhajtott:
- Vigyétek csak nyugodtan! Legyetek biztonságban!
Meg is épült hamar a kerítés. Az Ősöreg Tölgyfának már csak szikár törzse díszelgett a dombon, és így várta a Szél Királyt. Az, mikor eljött, mérgesen mérte végig a fát.
- Látod, mit tesznek veled is az emberek? Gonosz mind! El kell őket fújni! - dörrente bosszúsan.
Újra teleszívta tüdejét levegővel, majd hatalmas orkánként kieresztette. Tombolt, süvített a szél, de az Ősöreg Tölgy felfogta a nagy részét. Azonban mivel már egy ága sem maradt, a szél elérte a falut. A kerítés ugyan nem rezzent, de az urak kalapjai olyan messze szálltak, hogy soha többé nem lettek meg. Az asszonyok frizuráját pedig úgy szétzilálta, hogy úgy festettek, mint egy madárfészek. Pár háznak a teteje is meglibbent.
A Szél Király bosszús volt, hogy a falu még mindig áll.
- Visszatérek még, és elfújom ezt a gonosz falut a lakóival együtt! - dörrente újfent a Szél Király, majd elsüvített a messzeségbe.
A falu lakói most még inkább megijedtek. A polgármester így szólott:
- Most megvédett minket az Ősöreg Tölgy és a kerítés is állta a sarat, de legközelebb már nem leszünk ilyen szerencsések! Vágjuk ki a fát, és építsünk nagyobb kerítést! Az majd megállítja a Szél Királyt!
A falu lakói egyetértőn morajlottak, csak a kislány tiltakozott.
- De ha kivágjuk, nem tud minket megóvni! Ne bántsuk! Inkább a makkjait ültessük el, hogy több fa nőhessen!
Erre csak megint leintették a kislányt, majd a polgármester így szólott:
- Oktondi kislány! A kerítés jobb megoldás! Az szilárdan áll! Sosem szárad el, sosem hullajt levelet. Tökéletes emberi építmény lesz!
A kislány sírva fakadt. Nem akarta, hogy kivágják a fát, de olyan kicsi volt, hogy nem tehetett semmit. Felfutott a dombra, és teletömte zsebeit makkal, majd elbújt a közeli tó nádasában.
Újfent felkerekedett a falu népe, és nagy fejszékkel kivágták az Ősöreg Tölgyet. Az nem szólt többet. A kerítést megerősítették. Nagyobb és szilárdabb volt, mint valaha!
Mikor a Szél Király újra eljött, és az Ősöreg Tölgynek csak a helyét látta, égtelen haragra gerjedt.
- Így bántok a védelmezőtökkel? Gonosz emberek vagytok mind! El kell fújni titeket!
Azzal újra teleszívta tüdejét levegővel, majd hatalmas orkánként kieresztette. Tombolt, süvített a szél, de most Ősöreg Tölgy már nem volt ott, hogy megvédje a falut. A kerítést úgy fújta szét, mintha csak papírból lett volna. Az embereket, a teljes faluval, hetedhét határon túlra fújta.
Mikor lecsendesedett, halkan sóhajtva ült le a domb tetejére, ahol Öreg Barátja állt.
- Látod te buta? Mondtam, hogy gonoszak.
Ekkor a kislány kimászott a nádasból, és felsétált a Szél Királyhoz a dombra.
- Sajnálom, hogy a falusiak kivágták a barátod. Nem tudtam megállítani őket, de az Ősöreg Tölgy gyerekeit megmentettem.
Zsebébe nyúlva kivette a kis makkokat, majd egyesével elültette mindet. A Szél Király addig nem szólt egy szót sem, míg az utolsó kis makk a földben nem pihent. Akkor, de csakis akkor, annyit mondott:
- Hát tévedtem. Mégis van még jóság az emberekben!
Azzal intett, és pár esőfelhő kúszott az égre, amelyek megöntözték a frissen vetett magokat.
- Nőjetek nagyra, és védjétek meg ezt a kislányt és a többi jó embert, hisz nem mind gonosz.
Majd elszállt a Szelek Hazájába, és többé nem is tért vissza, hisz az Ősöreg Tölgynek igaza volt. Vannak még jó emberek a világon.
A mese harmadik helyezést ért el a 2024. telén megrendezett meseíró versenyünkön.