Ha elképzeljük természetben előforduló élettereket akkor olyan dolgok jutnak az eszünkbe mint egy rét, egy tavacska vagy egy erdőrész. Ha egy virág életteréről beszélünk akkor egyetlen növény áll a középpontban.

Az, hogy ez a virág hol él, erősen függ az olyan környezeti tényezőktől, mint a talaj, a rendelkezésre álló tápanyagok mennyisége vagy az időjárás. Ezekről most kevéssé lesz szó. Koncentráljunk arra, hogy mi él egy adott virágon, -virággal. Milyen kapcsolatban vannak az egyes fajok egymással? Melyiküknek előnyös ez a kapcsolat és melyik „húzza a rövidebbet”? Megismerésük arról is képet ad, hogy mi történik ezernyi módon minden réten, minden tóban és minden erdőben. Kapcsolatok, folyamatok, amelyek kölcsönhatása nagy ökoszisztémákat alkot.
A vadvirág környezetében mozgalmas élet zajlik: emlősök legelésznek mellete, a madarak hernyókat, pókokat és egyebeket csipegetnek le róla, feltörik a virágfejeket és megeszik a magokat. Rovarok sokasága látogatja a növényt a felső szintjétől a gyökér csúcsáig, a férgek különböző csoportjai élnek a gyökereken vagy a növényekben, csigák gyülekeznek körülöttük, valamint számtalan mikroszkopikus élőlény is él rajtuk.

A vadvirágos réten zajlik az élet

Mit kínál a növény?

Minden élőlény más okból él a növényen vagy annak közelében, de a legfontosabb ok egyértelműen a táplálékkínálat.
A vadvirágok nemcsak a kifejlett rovaroknak kínálnak táplálékforrást hanem azok utódjainak is. A méhek nektárt és pollent gyűjtenek róluk, a hangyák magjaikat hordják el, mások nem „fárasztják” magukat gyűjtögetéssel csak a petéjüket helyezik a növényre, így a lárváik számára állandóan friss táplálék áll majd rendelkezésre.
A növények védőeszközül is szolgálnak a rovarutódoknak. Az „rovaróvoda” a szárban vagy a virágfej mélyén véd az időjárás viszontagságaitól. Egyes rovarok közvetlenül a növény élő leveleiből készítenek menedéket maguknak, mások levágják a növény egyes részeit, és megfelelő helyre szállítják fészekanyagként. De nem csak a vegetáriánusok találják meg számításukat a virágok élőhelyén. Ragadozó rovarok és pókok rengeteg zsákmányt találnak itt, akárcsak a rovarevő emlősök és madarak. Még az elhalt növényi részek sem haszontalanok, számos gomba és mikroorganizmus számára biztosítanak életteret, kisállatoknak pedig megfelelő menedéket.
A növényeket arra a helyre kötik a gyökerei ahol magként egykor kicsíráztak, hajtásaik bizonyos irányban nőhetnek, de a helyüket nem hagyhatják el, így az utódok terjesztéséhez szívesen használnak különféle állatokat gyümölcseik és magjaik hordozójaként, hogy egy új helyre, néha akár egy másik kontinensre vigyék őket.
Ugyanakkor a virágok számos növényevő állatnak kínálnak terített asztalt, gombák és baktériumok fertőzhetik meg őket ami akár az életük végét is jelentheti. Éppen ezért nem csoda, hogy a közvetlen és közvetett védelmi mechanizmusok egész repertoárját fejlesztették ki, hogy a hívatlan vendégeket távol tartsák maguktól.

 

Tumultus egy virágon

Hogyan lépnek kapcsolatba a növények és az állatok?

Minél többet kutatja a tudomány a növény- és állatvilág kapcsolatát annál több csodálatos dologra derül fény. Az már régóta ismert, hogy a színek fontos szerepet játszanak ebben a kapcsolatban. Azonban sok állat egészen másként érzékeli a színeket, mint mi emberek.
Például a méhek nem érzékelik a vörös színt viszont érzékelni tudják az UV fényt (a számunkra piros színű mezei pipacs (Papaver rhoeas) visszaveri az UV fényt, így a méhek és poszméhek nagy kontraszttal érzékelhetik) A virágok gyakran mintázatokkal is segítik a rovarokat a nektárforrás megtalálásában. Vezető pontsorokkal, mintákkal és a célterület élénk színű
kiemelésével kalauzolják megfelelő irányba a beporzóikat. Ezek a minták nem minden esetben láthatók a számunkra, mivel csak az UV tartományt is érzékelő méheknek szólnak.
A növényre megérkező rovarok számára a tapintás fontos szerepet játszik, a látogató érzékeli a szőröket, tüskéket vagy akár az olajos felületeket és ezek alapján tud tájékozódni.
Hogy milyen fontosak az illatok, amikor egy adott virág felismeréséről van szó az mindenki számára nyilvánvaló, de amióta sikerült finomérzékelésre képes technológiai eljárásokat kifejleszteni, az olyan anyagok apró nyomait is tudjuk kémiailag elemezni, amelyeket az emberi orral nem tudunk érzékelni. Így ma már kezdjük megérteni milyen nagy horderejűek és milyen bonyolultak ezek a kémiai jelek. Az egyik látogatót vonzó anyag egyidejűleg védekezésül szolgálhat a másik látogatóval szemben vagy később más célra módosítható.
Ugyanez igaz az ízanyagokra is ahol csupán nüansznyi különbségek döntenek arról, hogy a virág látogatójának ízlik-e a felkínált táplálék.
Azok az állatok, amelyek egy növényt választottak élőhelyüknek, általában a tápláléklánc elején foglalnak helyet, ezért állandó veszélyforrást jelentenek. Egyes növények ezért próbálnak minél jobban beleolvadni színeikkel a körülöttük lévő környezetbe, így elkerülve a legelésző gerincesek figyelmét, mások méreganyagokat termelnek önvédelem céljából, megint mások ijesztő színekkel figyelmeztetik ellenségeiket, nehogy kedvük szottyanjon egy kis kóstolóra.
Ám a ragadozó vagy parazita rovarok elől való meneküléshez más stratégiákat is ki kell dolgozni mivel vannak olyanok, akik ellen ez kevésnek bizonyul. Ezek a támadók vagy maguknak készítenek szállást a növény belsejében vagy utódaikat rejtik oda. Mások továbbfejlesztették módszerüket: különböző kémiai anyagok segítségével stimulálják a növényi szöveteket így alakítva ki maguk számára megfelelő életkörnyezetet (gubacsok).

Vadrózsa gubacs

Számos növényen megfigyelhető állatnak nincs közvetlen kapcsolata azzal a növényfajjal vagy egyáltalán a növényekkel, csupán a vadászat vagy a pihenés számtalan módjának egyikeként használják őket. A nyári melegben például gyakran találkozhatunk apró csigákkal amelyek kisebb-nagyobb növényi részekhez rögzítik magukat. Ez a lapos kórócsiga (Xerolenta obvia) amely melegkedvelő faj, száraz, füves lejtőkön, réteken, fordul elő. Helyenként nagyobb számban is megtalálható kórókra, bokrokra, magas fűszálakra felkapaszkodva. Elfonnyadt vagy korhadó növényi részekkel táplálkozik. A nyári melegben az átforrósodott talajt elkerülve növényi szálakra mászik, hogy a kiszáradást megelőzze.

Állandó lakosok és ideiglenes vendégek

Minél szorosabbá válik egy partner köteléke a növényhez, annál valószínűbb, hogy együtt találkozunk velük, más kapcsolatok azonban inkább alkalmi ismeretségek. Ez utóbbi igaz a legtöbb virágpor után kutató rovarra, mert táplálékpreferenciájuk nem korlátozódik egyetlen fajra.
Például különösen szeretnek egy bizonyos színű vagy alakú virágra repülni, vagy más szempont alapján választanak kedvencet. Amennyiben stimmel a környezet, és megfelelőek a virágok gyakran napokig vagy hetekig is képesek egy helyen elidőzni.
A vadméhekkel általában csak a virágokon találkozunk nektár vagy pollengyűjtés közben. Más rovarok hosszabb életszakaszokat töltenek a növényen vagy a növényben, erre a legjobb példát a lepkék jelentik. A hernyóik napok vagy hetek alatt megeszik a növény egyes részeit. Főleg a monofág (egy tápnövényű) hernyók ha elszaporodnak, nagyon gyorsan szinte teljesen letarolhatják a tápnövényükkel benőtt területeket, mert hihetetlenül gyorsan nőnek, és ehhez rengeteg táplálékra van szükségük. A kifejlett lepkék azonban-ha egyáltalán még vesznek magukhoz táplálékot-csak a virágokat látogatják.
Számtalan bogár- és levéltetű faj van amelyek „bérlettel” rendelkeznek a növényükre: egész életüket egyetlen növényfajtán töltik, és néha a növényegyedet sem változtatják.
A függőségi kapcsolatok sem ritkák növény és rovar között. Ha ebből a kapcsolatból mindkét félnek előnye származik szimbiózisról beszélünk, ha a kapcsolat kettő közül csak az egyik számára előnyös, akkor a másik szemszögéből a partner élősködő vagy parazita.
Sok növény olyan szoros köteléket alakított ki bizonyos partnerekkel egy koevolúció során, hogy már nem tud nélkülük élni. Erre kiváló példa a hazánkban is élő több mint 70 mérsékelt övi orchideafaj, amelyek csak bizonyos gombákkal együtt képesek csírázni és fejlődni.
Ugyancsak specializálódásra szakosodott a világszerte több mint 37000 fajjal büszkélkedő levélbogarak (Chrysomelidae) többsége is, amelyek egy vagy néhány növényfajt részesítenek előnyben (burgonyabogár). Főleg a trópusi területeken élnek, de Magyarországon is több mint 650 fajuk ismert. Az ormányosbogár-félék (Curculionidae) -a bogarak rendjének legnépesebb- családjában (világszerte mintegy 50-60 ezer, hazánkban több mint 900 fajjal) a legtöbb faj szintén oligofág (almabimbó-likasztó ormányos, borsóormányos).
Azt mondhatjuk tehát, hogy aki a növényt vagy virágot felismeri sok esetben meg tudja nevezni a rajta élő rovarokat, vagy legalább leszűkítheti a jelöltek lehetséges névsorát.

Figyeljük meg őket!

Ha szeretnénk közelebbről megfigyelni a növények és rovarok együttélését, legjobb ha leülünk a természetben egy növény mellé. Nézzük meg, ki mindenki mászik végig rajtuk, száll le a virágokra vagy vadászik az oda érkezőkre! Ha egyszer rátalálunk egy ilyen élettér szereplőire, gyakran évről évre megbízhatóan megcsodálhatjuk őket – különösen, ha azok egymással függőségi viszonyban vannak. Fontos: lassan mozogjunk a növények között, lehetőleg minél kevésbé érintsük meg őket, az éppen ott napfürdőző látogatókra pedig testünkkel ne vessünk árnyékot! Ha az állatok nem érzik fenyegetve magukat könnyen megfigyelhetjük őket táplálkozás, párzás vagy egyéb tevékenység közben. Ha veszélyben érzik magukat elbújnak a levelek túlsó oldalára vagy például ami a hernyók de a bogarak közt is gyakori jelenség, egyszerűen levetik magukat a növényről.
Ha esetleg kezünkbe veszünk egy bogarat, hernyót vagy más élőlényt mindig vissza kell tenni őket oda, ahol találtuk őket!
A következőkben olyan ismert vagy kevésbé ismert növényekről lesz szó, amelyekről talán nem is gondolnánk, hogy szép virágaik mellett mennyire fontos egyéb funkciót töltenek be az élővilág más szereplőinek életében. Ismerjük hát meg őket közelebbről!

Mezei pipacs (Papaver rhoeas)

A pipacs virágai nemcsak szépek, de számos rovar számára szolgálnak táplálékforrásul. Egyetlen virágának 164 porzója több mint 2,5 millió nagy tápértékű pollent termel. Még ha az 5000 magkezdemény mindegyike meg is termékenyül bőven marad virágpor a látogatóknak. Nem csoda, hogy a poszméhek gyakran már azokon a virágbimbókon várakoznak, amelyek aznap nyílnak ki. Alig várják, hogy a virágporban turkálhassanak, szárnyizmaik rezgetésével vibrációt idéznek elő a virágban, hogy minél több virágport gyűjthessenek össze. A virág pollenzsákjai délelőtt 10 órára a legtöbb pollenjüket leadják, ezért meleg napokon tömeges tülekedés alakul ki az ételt keresők között. Amíg a készlet tart…
Egy különleges pipacs specialistát aligha fogunk valaha is látni, ugyanis a pipacsméh (Osmia papaveris) elég ritka. A magányos életmódú faj nősténye párzás után a homokos talajba készíti el ivadékbölcsőit. Ezután a pipacshoz repül, és darabokat vág ki a virágszirmokból, amelyek ezután úgy néznek ki, mintha megharapták volna őket. Ezekkel a finom virágszirmokkal fogja kitapétázni az ivadékbölcsők falát. A pipacsméh nem esik kétségbe akkor sem ha nem talál pipacsot, a búzavirág vagy a mályva virágszirma szintén megfelelő a „gyerekszoba” falára.

Odvas keltike (Corydalis cava)

E kedves törékeny tavasz virág kb. 3 hétig tartó virágzása alatt gyakran találkozhatunk rajta a földi poszméh (Bombus terrestris) példányaival. Szájszervüket 8-9 mm hosszan tudják kinyújtani, ez viszont nem elég ahhoz hogy az odvas keltike virágjában lévő nektárt elérjék. A poszméh a többet ésszel mint erővel mondással „nem ért egyet” és erőből oldja meg a problémát: kiharapja a virágot és már lakmározhat is. A kiharapott virágszirmon keresztül aztán más, szintén rövid szájszervű vadméh és bogár számára is megnyílik a nektár kapuja (vagy inkább oldalbejárata). A növénynek a rablásból a beporzás szempontjából semmi előnye nem származik, ezt csak azok a hosszú szájszervű vadméhfajok tudják elvégezni amelyek a „normál” bejáratot használják, hogy nektárhoz jussanak.
Közép Európában több mint 150 növényfajt ismerünk amelyek magvait hangyák terjesztik. Az odvas keltike magjai mágikusan vonzzák a hangyákat. Megragadják a magokat a rajtuk lévő függeléknél fogva (elaioszóma vagy hangyakalács) és becipelik a fészkükbe. A mag nagysága miatt csak a nagyobb hangyafajok képesek erre, a kisebb fajok általában elhagyják útközben, mivel a szájszervük nem elég erős ahhoz hogy magukkal tudják vonszolni. A hangyavárban ezt a bizonyos hangyakalácsot ami cukorban, zsírban és fehérjében gazdag általában a lárvák táplálására fordítják.

Hangyakalács az odvas keltike magján. Fotó: Hans Stuessi

Ha a hangyakalács elfogyott, a maggal a hangyák nem tudnak mit kezdeni, már csak ellenálló maghéja miatt sem. A sima héjú magot függelék nélkül már nem tudják mozgatni, így sok közülük a hangyavárban marad és ott csírázik ki. De miért nem harapják le a hangyák a hangyakalácsot, ahol megtalálták, és hagyják ott a számukra értéktelen magot? Bizonyosan nem azért hogy az odvas keltikének szívességet tegyenek, de erre a kérdésre egyértelmű választ a mai napig nem tudunk.

Libapimpó (Potentilla anserina)

Vajon mi köze ennek a növénynek a libákhoz? Régebbi korokban a libatartás lényegesen elterjedtebb volt mint manapság. A libák ürüléke nitrátban rendkívül gazdag ami a libapimpót egyáltalán nem zavarja. Sőt! Amíg más növények elpusztulnak tőle, a libapimpó vidáman szippantja magába a „koktélt”.A növény fiatal hajtásai ízlenek a libáknak és míg a hajtásokon legelnek újabb táplálék után kutatva, addig az apró terméseket szétterítik a környezetükben, ugyanis ezek különösen nedves időben vagy sáros talajon jól hozzátapadnak a lábujjaikhoz. Azonban a libapimpó nem kötődik szorosan libákhoz, amint azt a növénynek a libalegelőn kívüli széles körű elterjedése is mutatja.
A libapimpó virága nagyon erősen visszatükrözi az UV fényt,úgy fénylenek mint a macska szeme a sötétben. Azok a rovarok amelyek ezt érzékelik,nem tudják nem észrevenni a a virágát. A sárga szín és az UV fény a rovaroknak különösen gazdag táplálékot ígér,és bár ebben az esetben az „asztalhoz ülve” némileg csalatkozniuk kell,azért a libapimpó a beporzásért cserébe ellátja őket virágporral és némi nektárral.

Szarvaskerep (Lotus corniculatus)

A szarvaskerep a füves puszták egyik jellemző növényfaja. Különösen a homokos talajokat kedveli. Júniustól szeptemberig nyílik, virágait főleg a poszméhek porozzák meg. Vannak olyanok is akik inkább a növény leveleinek elfogyasztására éreznek égető vágyat. A hatfoltos csüngőlepke(Zygaena filipendulae) hernyója ezek közé tartozik. Pedig az ízletes levelek rendkívül hatékony mérget tartalmaznak pont azért, hogy az ilyen „haspókokat” elriasszák a lakomától. Amint a növényi szöveteket sérülés éri bizonyos enzimek hatására hidrogén-cianid szabadul fel ,mely szaga a keserűmandulára emlékeztet. De amíg ettől a gáztól más hernyóknak vagy csigáknak inába száll a bátorságuk, a hatfoltos csüngőlepke hernyóját más fából faragták. Rá nincs hatással a méreg, sőt: a táplálékkal bevitt méreganyagot felhalmozza a testében. Így sikeresen lekerül a madarak, hüllők és egyéb ellenségeik étlapjáról. De ez még nem minden! A hernyó újra tudja termelni testében a mérget, így ez a méreg báb- valamint lepkekorában is benne marad. Így joggal viseli szárnyain szemet gyönyörködtető figyelmeztető színeit.

Hatfoltos csüngőlepke. Fotó: Ironchris.

Közönséges orbáncfű (Hypericum perforatum)

A gyógynövényként ismert orbáncfű mindent megtesz azért, hogy se emberek, se állatok ne vigyék túlzásba a fogyasztását. A növényben lévő hipericin hatására a bőr érzékenyebbé válik az UV sugárzásra, minek következtében akár még napégést is okozhat embernél, legelő állatnál egyaránt.
Ez az anyag nemcsak a mohó gerincesek ellen hatásos, hanem a rovarok, baktériumok és vírusok ellen is. Sőt, a növényevő rovarok az orbáncfű kémiai védelmét képesek „felturbózni”. Kiderült ugyanis hogy azok az orbáncfüvek, amelyeket nem a kizárólag rájuk specializálódott hernyók kóstolgatják, a rágás hatására kétszer annyit tartalmaznak ezekből az anyagokból, mint „normál” fajtársaik.
Sanyarúbb sorsra jutnak azok az orbáncfüvek, amelyeken a Chrysolina quadrigemina levélbogár utódainak „foga” rág, ugyanis ezek nem reagálnak rá megnövelt hipericin termeléssel. Ez a specialista ugyanis becsapja a növényt, mivel lárvái főleg az esti szürkületkor táplálkoznak a levélen, nappal pedig a talajban rejtőznek. Mivel felhalmozzák a táplálékkal bevitt hipericint testükben, ők is érzékennyé válnak a napsugárzásra, de ezzel a megoldással hatástalanítják az orbáncfű hipericin” bombáját”.
A levélbogarak nemcsak rágásukkal fenyegetik az orbáncfüvet, ugyanis növénybetegségeket is átvisznek a növényre. A Colletotrichum gomba spórái a lárvák és a kifejlett bogarak testén biztosabban célba érnek mint a széllel. A következmény végzetes: a növényi szövetek elhalnak és az orbáncfű elpusztul.

Farkas kutyatej (Euphorbia cyparissias)

A kutyatejfélékre jellemzően ez a növény is ragadós, fehér tejnedvet termel ami sérüléskor azonnal előserken belőle. Ez az anyag a gerincesek számára bőrirritáló és májkárosító, míg a rovarok vagy belefulladnak a ragacsos masszába, vagy mérgezés tüneteivel szenderülnek jobb létre.
A kutyatejszender (Hyles euphorbiae) hernyója azonban tudja mitől döglik a légy és mitől nem a hernyó: testében leépíti a mérgező anyagot. Így a testfolyadéka nem tartalmaz mérget, a gyomortartalma viszont annál inkább. Ha veszélyben érzi magát kiköpi magából a „kutyatejmixet”. Ez legalább olyan rémisztő lehet a támadónak mint amilyen rémisztő a hernyó színe.
Egy rozsdagombafajnak, a borsórozsdának (Uromyces pisi) sikerült alárendelt szerepbe kényszerítenie a farkas kutyatejt. Amint birtokba vette a növényt, annak úgy kell fejlődnie annak, ahogy a gomba „mondja” neki. A fertőzött farkaskutyatej pechjére már többet se virágozni, se magot hozni nem tud.
A gomba hatására kialakult álvirágok ugyanúgy funkcionálnak, mint a közönséges virágok a növénynél. A fertőzött kutyatejen nektárt „tankoló” rovarok, a nedűvel együtt magukhoz veszik a gombaspórákat is, a következő fertőzött álvirágra szállva pedig megtermékenyítik az ott már fejlődő új gombát. A rajta kifejlődő spórák szárnyra kelnek a széllel, de a történet ezzel még nem ér véget. Ugyanis ezek a spórák csak akkor fognak kicsírázni, ha valamilyen pillangós növényen landolnak. Csak három további spóratípus után tér vissza a borsórozsda a farkas kutyatejhez és hajt ki vele együtt tavasszal. A fertőzött növények magas száma azt mutatja, hogy ez a bonyolult életforma öt különböző típusú spórán és két különböző gazdanövényen keresztül jól működik.

Kutyatejszender. Fotó: J. P. Hamon

Réti kakukkszegfű (Silene flos-cuculi)

Ezen a hazánkban mindenütt gyakori, elsősorban nedvesebb réteken előforduló szegfűféle szárán május környékén gyakran megfigyelhető egy habos massza. Ennek a kakukknyálnak nevezett képződménynek a megjelenése nagyjából egybeesik a kakukkok nászénekével. Bár madárfészkek ellen elkövetett tettei miatt a kakukknak érdemes lenne egy PR menedzsert alkalmaznia, ebben az esetben teljesen ártatlan.
A tettes neve: tajtékos kabóca (Philaenus spumarius).A tajtékos kabócának több mint 170 többnyire lágyszárú tápnövénye van. A biológusok megállapították, hogy a lárvák 24 órán belül testtömegük 280-szorosának megfelelő növénynedvet szűrnek át amíg jól laknak. Ez különösen száraz időjárás esetén komoly problémát okozhat a növénynek. A kiválasztott víz egy részéből készíti a lárva a maga kis „habfürdőjét” amihez, nyálka és fehérjék szolgálnak adalékként melyeket a bélrendszeréből választ ki. A lárvák fejjel lefelé ülnek a száron, és légbuborékokat pumpálnak a gyomor légüregéből a végbélnyílásból kilépő keverékbe. Ezáltal olyan stabil habot állítanak elő ami még az esőnek is ellenáll! A lárvák öt lárvastádium után (miközben narancssárga színük fokozatosan zölddé válik) júniusban hagyják el a védelmet nyújtó habfészket. A kifejlett példányok jó esélyekkel indulhatnának a rovarolimpia magasugró számában, hiszen veszély esetén akár 70 cm magasra is felugranak.

Tajtékos kabóca. Fotó: Martin Cooper

Közönséges méreggyilok (Vincetoxicum hirundinaria)

Ez a növény nemcsak mérges, de bizony gyilkol is. Mentségére legyen mondva, ő csak a virágpor kínálás speciális módját alkalmazza (pollinárium). Két szomszédos portokjának tartalma ugyanis olyan közel van egymáshoz, hogy a viráglátogató lába vagy szájszerve beszorulhat közéjük mint egy csapdába. Csak a jó erőben lévő rovarnak sikerül kirángatnia beszorult testrészét a pollináriummal együtt, aki túl gyenge ott pusztul.
A közönséges lovagbodobács (Lygaeus equestris) száraz rétek mérgező növényeinek specialistája.
Lárváik kezdetben kizárólag a méreggyilokon vagy a hasonló méreganyagokat tartalmazó tavaszi héricsen (Adonis vernalis) táplálkoznak. Az idősebb lárvák és az imágók később átváltanak a gyermekláncfűre és egyéb lágyszárúakra.
A lovagbodobács a táplálkozással felvett méreganyagokat egész életében testében raktározza és dúsítja, így figyelmeztető színe mellett ezzel is igyekszik lekerülni a rovarevők étlapjáról.

Közönséges Lovagbodobács. Fotó: H. Hillewaert

Orvosi tüdőfű (Pulmonaria officinalis)

Amikor a biológusok megvizsgálták a tüdőfű virágaiban lévő nektárt, több mint 40 különböző típusú mikroorganizmust találtak mindössze 100 növényben – sokkal többet, mint amennyit korábban bármely növényfajban kimutattak. Bár a kutatások még nem minden kérdésre tudnak válaszolni, az biztos hogy a beporzó rovarok ezt a sokféle mikrobát a nektárral együtt magukhoz veszik, majd a következő „tankolásnál” leadják. A nektárban így kialakuló mikróbaközösségek növényenként és populációnként eltérőek lehetnek.
A mikroorganizmusok cukrot és egyéb anyagokat vesznek fel a nektárból és fajtól függően különböző anyagcseretermékeket (savakat, alkoholt stb.) választanak ki. Ezáltal egy növényfajon belül is eltérő ízvilágú „koktélok” várják a vendégeket.
Az orvosi tüdőfű nektárjában a tudósok többnyire baktériumokat találtak, gombákat kevésbé. Az ember azt gondolná, hogy a beporzók a frissen nyílt virágokat részesítik előnyben, amelyekben még nem vagy csak alig telepedtek meg baktériumkolóniák. A gyakori bundásméh (Anthophora plumipes) azonban nem válogatós: a frissen nyílt piros virágok mellett, a régebben nyílott ( a baktériumok által jobban lakott) kék virágokat is szívesen látogatja, hogy a földbe ásott ivadékbölcsőkben várakozó utódai számára pollent és nektárt gyűjthessen.

Gyakori bundásméh. Fotó: Mpjt56.

Mentafélék (Mentha sp.)

A mentaféléken gyakran figyelhetünk meg fémesen csillogó bogarakat: a zöld mentalevelészt (Chrysolina herbacea) és a kék mentabogarat (Chrysolina coerulans).A jellegzetes illatú növények illatfelhőjükkel nemhogy elijesztik ezeket a rovarokat, hanem egyenesen vonzzák magukhoz. A mentafélék illóolajától maguk is illatpárnává változnak, sőt testükben részben tovább is fejlesztik a kémiai fegyvert amivel a rájuk vadászókat rémisztgetik. A tudományos kutatások kiderítették, hogy a megrágott mentafélék megváltoztatják az illóolaj összetételét, tehát némileg másként kezdenek illatozni. A kék mentabogár képes ezt érzékelni, így már tudja, hogy valamelyik fajtársa megelőzte, és elkerüli azt a növényt. A növény ezzel megmenekült a tarrágástól, a bogár pedig jobb táplálékforrást biztosíthat utódjainak, azáltal hogy tojását egy sértetlen mentára helyezi. Érdekes módon amikor a kutatók mesterségesen sértették meg a növényt, az nem reagált rá. Tehát ha mentaleveleket gyűjtünk a kertünkben biztosak lehetünk benne, hogy tettünkkel nem avatkozunk be jelentősen a mentabogár életébe.

Kék mentabogár. Fotó: S. Weisz

Lándzsás útifű (Plantago lanceolata)

A növény által termelt kémiai anyagok keserű ízűek, ám ennek ellenére számos lepkefaj hernyója táplálkozik rajta: gamma-bagolylepke (Autographa gamma),tüzes tarkalepke (Melitaea didyma, sóska-szigonyosbagoly (Acronicta rumicis) stb.
Lehetséges, hogy az útifű ezen anyagokat elsősorban a növénybetegségek távoltartására fejlesztette ki ugyanis a leveléből préselt lé még a penészgombák szaporodását is gátolja.
Ám van olyan gomba amelyet szívesen lát. A Glomeromycetes nevű mikorrhiza gomba laza hálózatot sző a gyökér körül, és behatol a gyökérkéreg sejtjeibe, majd vizet és ásványi sókat juttat a növénynek. Cserében az útifű szénhidrátokkal látja el a gombát. Annak érdekében, hogy gombapartnerei biztonságban legyenek, az útifű még saját fegyverarzenáljával is ellátja őket. A tudósok felfedezték, hogy az útifű által „gyártott” katalpol glikozida megjelenik a gomba hifákban amikor gombaevő ősrovarok támadják meg a gombát.

Gyermekláncfű (Taraxacum officinale)

Ha van zöldségeskertünk biztosan tapasztaltuk már azt a jelenséget hogy az ültetett salátánk egyik napról a másikra elfonnyad és majdnem gyökerek nélkül „üldögél” a földön. Míg mi azonnal észrevesszük a salátanövényünk elvesztését, addig a réteken gyakran észrevétlen marad egy ilyen esemény. A föld alól érkező támadást nem csak pockok hanem különféle rovarlárvák is elkövethetik. Ezen rovarlárvák többsége nem specializálódott egy tápnövényre, ami gyökér a szájszervük elé kerül az nem marad sértetlen. Bár a pitypang gyökere keserű fehér tejnedvet tartalmaz, ez sem elég a tökéletes védelemhez. Ha óvatosan kiásunk egy fonnyadó növényt, gyakran mély rágásnyomokat találunk a gyökereken vagy olyan járatokat amelyek egészen a szárig vezetnek.
Az elkövető „ujjlenyomata” alapján azonosítható: ő a kis gyökérrágó lepke ((Triodia sylvina) hernyója. Ez az éjszakai lepke lakott területeken is viszonylag gyakori vendég, július végétől előszeretettel repdesnek az utcai lámpák körül. A nőstények „igyekeznek” korán önállóságra nevelni az utódokat, mivel nagy mennyiségű petéjüket egyszerűen a földfelszínre szórják. Így a kikelő lárváknak maguknak kell megkeresniük első tápnövényüket, ami a gyermekláncfű mellett lehet sóska (Rumex sp.) vagy útifű (Plantago sp.) is. Kétszer telelnek át, ám csak kevesen érik meg közülük a bábozódás idejét. A nedves talajban gombák fertőzik meg őket, de a fürkészdarazsak vagy a vakond is részt vesz a megtizedelésükben.
A gyermekláncfüvön gyakran láthatók érdekes elváltozások: a virágok és a szárak különös szalag-, fésű vagy csavart formákat vesznek fel. Míg más növényeknél az ilyen jelenséget baktériumok, gombák vagy vírusok okozzák, a pitypangnál fertőző mikroorganizmusok jelenlétét még a mai napig nem sikerült igazolni.

Kis gyökérrágó lepke. Fotó: D. Hobern

Mocsári nőszirom (Iris pseudacorus)

Az egykarmú nősziromormányossal (Mononychus punctumalbum) különböző nősziromféléken találkozhatunk, utódai számára mégis szinte kizárólag a mocsári nőszirmot választja „szülőszobának”.A nőstények bejáratot rágnak a liliom termésébe, megrágcsálják a magokat majd előkapják „csőre töltött” tojócsövüket és bejuttatják petéjüket a magba. A rovar által károsított termések könnyen felismerhetők a rágott nyílás körüli ragacsos nedvről, amely lezárja a sebet, és sötét, gyakran kiemelkedő foltokként láthatóvá teszi azt. A láb nélküli lárvák általában három maggal tömik tele a hasukat, majd a középsőben bebábozódnak. Mivel a peterakás hosszú időintervallumban történik előfordul, hogy a mocsári nőszirom termésében lárvával, bábbal és kifejlett rovarral egyszerre találkozhatunk.
A nőszirom levéldarázs (Rhadinoceraea reitteri) rajong a nőszirmokért, különösen a víz közelében lévőkért. Ha valamely rovarnak kedve szottyan a levéldarázs hernyójába belekóstolni, annak testéből azonnal különös testfolyadék kezd szivárogni. Mivel a hernyó testfelületét speciális szerkezetű viaszréteg borítja, ez a védelmező váladék nem terjed szét a testén, inkább legurul és kis cseppet képez, ami a hernyó és a támadó szájszerve közé tapad.

Egykarmú nősziromormányos. Fotó: Siga.

Miután a hernyó sikeresen elvette a támadó étvágyát, visszaszívja a testnedvét. A testén lévő viaszrétegnek van még egy fontos funkciója: ha a lárva beleesik a vízbe a viaszrétegnek köszönhetően nem süllyed el, sőt még csak vizes sem lesz! Két pontszemével elég jól lát ahhoz, hogy ismét egy írisz felé ússzon – lehetőleg egy szép nagy felé, ha már választania lehet.

Vadmurok (Daucus carota)

Ez a fehér virágernyőjű kétéves növény terített asztal a rovarvilág számára. A virágok mindegyikében megcsillan a nagy mirigyek által kiválasztott nektár, ráadásul még a pollentartalma is könnyen elérhető. Más ernyősökhöz hasonlóan még a legyek is lakmározhatnak rajtuk rövid szájszervükkel. Nem csoda, hogy több tucat rovarféle látogatja virágait, közöttük ragadozók is mint például a feketevégű lágybogár ((Rhagonycha fulva).Hogy a vadmurok virágai milyen szerepet játszanak a különböző beporzók vonzásában, még nem teljesen tisztázott. Darwin jelentéktelennek tartotta őket, más tudósok legyek gyűjtőhelyének nevezték el, ami azon alapul, hogy bizonyos légyfajok előszeretettel szállnak le olyan helyre, ahol más fajtársaik is tartózkodnak. Ragadozó levéldarazsak gyakran támadják meg a vadmurok virágokat, mintha prédaállatot látnának bennük, de általánosságban elmondható, hogy sok rovar repked az ernyősvirágzatúak körül ,függetlenül attól hogy található-e köztük vadmurok vagy sem.
A vadmurok virágain azonban a táplálékon kívül halálos veszedelem is várja az odaérkezőket. A viráglakó karolópók (Misumena vatia) fehér színű nőstényét alig lehet észrevenni rajta.
Fehér színével nemcsak az áldozatait téveszti ,meg hanem azokat a madarakat is, amelyeknek „pókhúsra” fáj a foga. A tudósok megállapították, hogy a pók a lehető legjobb kompromisszumot köti az általa választott színnel. A virágokat gyakran látogató fémeslegyek vagy dongólegyek (Calliphoridae) számára teljesen láthatatlan marad. A méhek távolról szintén nem ismerik fel, közelről már igen (akkor sem mindig időben) és a szerencsésebb háziméh visszatérve a kaptárba előadhatja a „Megmenekülésem története” című méhtáncot.
Hogy mennyire hatékonyan rejtőzik a madarak elől arról egy érdekes adat: egy tudományos vizsgálatban 10000 db, a madarak által elfogyasztott pók között mindössze négy virágkaroló pókot találtak!

Viraglakó karolópók. Fotó: J. Gallagher

Aszatfélék (Cirsium sp.)

Az aszatok többé-kevésbé szúrós levelekkel rendelkeznek, amelyek egy része a száron is lefut.
Ez a mechanikai fegyverzet a nagyobb állatok ellen hatásosan működik, ám a kisebb fajokkal szemben már hatástalan. Az aszatfélék lemondtak a kémiai hadviselésről, kínálatukban a keserűanyagokon kívül semmi sem szerepel. Talán részben ez a magyarázat arra, miért választja annyi rovar életteréül őket. A virágfejek tetején nagy a légi forgalom: lepkék, méhek, poszméhek és más rovarok lakmároznak a nektárból vagy a virágporból. A levélszintek között lepkehernyók rejtőznek például a bogáncslepke (Vanessa cardui) vagy gammabagoly (Autographa gamma) hernyója, de itt talál otthonra a bogáncs-pajzsbogár (Cassida rubiginosa) lárvája és imágója is. A nyár folyamán, mikor épp virágozni kezdenek az aszatfélék, csillogó szemű, szürke színű legyek jelennek meg a növény körül. Ezek a fúrólegyek (Tephritidae) fajai. A nőstények hátsó részükön tojócsövet viselnek, amivel elég mélyre tudják elhelyezni petéjüket aszat virágában. Az aszatféléken egy vagy több féle fúrólégy faj is élhet, sokan közülük jellegzetes szárnymintázatúak. Udvarlás közben feltűnő magatartást tanúsítanak: amikor partnerük előtt ülnek, két szárnyukat egymástól függetlenül csavarják különböző pozíciókba.
A télre elszáradó aszatfélék tápláló magokat tartalmaznak, így a nálunk telelő madarak mint a tengelic (Carduelis carduelis) számára értékes táplálékforrást jelent.

Réti imola (Centaurea jacea)

A növény bőségesen kínál nektárt és virágportszámos méh-, lepke- vagy zengőlégyfaj számára. számára. A kutatások szerint a réti imolánál a beporzás akkor is sikeres lehet, ha az egyes növények egymástól nagyobb távolságra vannak, így a genetikai anyag a szétszórtan található példányok között is cserélődni tud. A réti imola virágporát célirányosan akkor szabadítja fel, amikor egy beporzó meglátogatja, az ilyenkor létrejövő mechanikai inger hatására a porzók lefelé húzzák a portokokat, a bibeszál pedig mint egy pumpa egy keskeny csövön keresztül egy adag pollent juttat ki a szabadba. A stimulációt követően csak néhány percbe telik, amíg a portokok visszatérnek eredeti helyzetükbe, és készen állnak egy új pumpálási folyamatra. Ha nem volt elég viráglátogató, az idősebb virágokon meghosszabbodik a bibeszál és automatikusan kinyomja magából a pollent.
A réti imolán élősködő számos levéltetűfaj közül kitűnik a nagy bogáncslevéltetű (Uroleucon jaceae).Pete alakban telelnek át és már kora tavasszal megjelennek a kihajtó növényen.
Ezután hosszú ideig szűznemzéssel szaporodnak. A létrejött kolóniában élő állatok különös viselkedése, hogyha veszélyben érzik magukat potrohukat felemelve, mintha szambabemutatót tartanának szinte egy ritmusra rázzák a „táncot”.

Hélyakút mácsonya (Dipsacus fullonum)

Ez a bogáncsra emlékeztető növény messziről felismerhető az akár 2,5 méter magasra megnövő virágszáráról. A virágban található nektár számos méh-és pillangófaj számára kínál élelmet, télen magevő madarak csipegetik ki tápláló magvait. Különleges tulajdonsága, hogy a szárlevelek összenőtt levélvállaiból képződő kis medencében képes összegyűjteni a csapadékvizet. Erős esőzések után ez akár 100 ml is lehet „medencénként” és több mint fél liter növényenként. Ezekbe a medencékbe rendszeresen fulladnak bele rovarok sőt még csigák is, így egy többé-kevésbé zavaros, büdös „húslevessé” alakítják a tartalmát. Ezek a vízgyűjtők régóta foglalkoztatják a természettudósokat. Azt, hogy a növény csupán a száraz időszakok átvészelésére használja őket, hamar elvetették. Egy másik elmélet a várak körüli vizesárkokhoz hasonló védőfunkciót tulajdonított nekik. De ez a védelmi rendszer csak akkor működik, ha a közelben nincs más „létra” amit a támadók használhatnak. A harmadik hipotézis, a növény „ragadozó” voltát firtató vált aztán a XX. század folyamán egyre elfogadottabbá. Ezen elmélet a mácsonyát a rovarfogó növényekhez hasonlította,amelyek a az elpusztult rovarokból felszabaduló nitrogént saját fejlődésükhöz használják fel. De egy tipikus húsevő növény évelő, és tápanyagban szegény helyen él, ahol rá van utalva erre az állandó táplálékkiegészítőre. Ez azonban a mácsonyára nem igaz,így a „megtisztelő” húsevő növény titulust továbbra sem tudhatja magáénak. Brit tudósok nemrégiben alaposabban megvizsgáltak egy olyan problémát, amely tisztázhatja a kérdést. Rájöttek, hogy nem a vízben lévő holttestek határozzák meg, mennyire életerős a növény. Ez sokkal inkább az áttelelő levélrozetta nagyságától függ,tehát attól mennyire fejlődött jól az első évében a növény.
De: azok a növények, amelyeknek a medencéjében elhullott állatok voltak, akár 30%-kal több magot hoztak. Ám ahhoz, hogy a húsevő növény elnevezést a jövőben mégis megkapja, meg kell válaszolni még néhány izgalmas kérdést: Vajon a medencefalak speciális struktúrájúak, hogy az áldozatok könnyen lecsúszhassanak róla? A növény emésztőenzimeket termel, amelyek lebontják a rovarokat? Hogyan veszi fel a nitrogént a medencékből?

Poszméhbangó (Ophrys holoserica)

A kosborfélék (Orchidaceae) általában egy vagy néhány beporzóra specializálódtak és különleges módszerhez folyamodnak, hogy megnyerjék őket: a nőstény rovarok illatát és megjelenését utánozzák, hogy ezzel a hímjeiket párosodásra csábítsák.
A poszméhbangó különösen a közönséges nagybajuszúméhet (Eucera longicornis) vezeti az orránál fogva, és olyan attraktánsokat hoz létre, amelyek hasonlóak a nőstények nemi feromonjaihoz. A virágszirmon lévő minta a nőstény szárnyán lévő mintát utánozza, ami az ultraibolyafény tartományában tükröződik erősen, így a hímek könnyen észreveszik őket. Minden növénynek és virágnak ezek a mintái kissé eltérőek – ahogy minden nőstény esetében is más. Kiterjedt tanulmányok során a kutatók azt találták, hogy a hímek jól megkülönböztetik az egyes virágokat.
Legszívesebben azokkal a virágokkal létesítenek szerelmi légyottot, amelyek mintázata jelentősen eltér a többitől. A hím még egy igazi nősténnyel sem párosodik kétszer, ha minden virág egyforma női utánzat lenne, a hímek gyorsan odébbállnának. A méhek preferenciáira reagálva az orchidea megakadályozza, hogy virágpora ne kerüljön újra a saját növényére, elkerülve így az önbeporzást.
A növény trükkjei ellenére a rutinosabb hím méhek idővel észreveszik az átverést, és már nem repülnek rá az orchideákra, ezt a lehetőséget meghagyják tapasztalatlan fajtársaiknak.
Megfigyeléseikből a biológusok arra a következtetésre jutottak, hogy virágonként legfeljebb egy hím kezd párosodási kísérletet. Egy növény 3-4 hétig tartó virágzása alatt kevés eséllyel él át ilyen eseményt és a beporzott virágok maghozama is alacsony: az orchideák esetében általában a virágok 1-3%-a terem. A növényenkénti 12000-14000 mag azonban pótolja az alacsony beporzási arányt.
Nem ritka esetben egy bogárfaj a kerti szipoly (Phyllopertha horticola) is megpróbál párosodni a poszméhbangóval, ugyanis az illatanyagok egy része rá is bódító hatással van. A felajzott bogár miközben a virágon mozog fejére és testének hátsó részére virágpor ragad. Bár hatékony beporzónak a legkevésbé sem nevezhető, olyan helyeken is biztosítja növény szaporodását ahol a nagybajuszú méhek nem fordulnak elő.

Őszi vérfű (Sanguisorba officinalis)

Ez a láprétekre jellemző növény a védett sötét hangyaboglárka (Phengaris teleius) egyetlen tápnövénye. Magyarországon évente egy nemzedéke repül, az imágók mindössze néhány napig élnek. Ezalatt mozgékonyak, sokat repülnek. Kikelés után szinte azonnal megkezdik a párzást és a peterakást. Ezért a nőstény a vérfű virágok közelében marad, a hímek ott keresik fel őket.
Hernyói fejlődéséhez azonban, ahogy a neve is elárulja még egy rovar is szükségeltetik: valamely bütyköshangya (Myrmica spp) faj. Bár a hangyák előszeretettel fogyasztanak el lepkehernyókat, a sötét hangyaboglárka hernyója azonban alaposan rászedi a dolgos hangyákat. A harmadik vedlés után nemcsak külsőleg hasonlítanak a hangyalárvákhoz, hanem a lárvákhoz hasonló illatanyagokat és hangokat adnak ki magukból, plusz a mirigyeik cukros váladékával is csábítják a hangyákat.
A hangyák nem jönnek rá a trükkre, adoptálják a hernyót, és hazaviszik bolyukba. A bolyban aztán a lepkeporonty vegetáriánus kosztról húsevésre tér át és a 10 hónapig tartó kifejlődése során kb.600 lárvával csökkenti a felnövő új hangyageneráció létszámát. Azért nem marad hálátlan gazdáival szemben sem, hiszen ez idő alatt folyamatosan ellátja őket finom cukros mirigyváladékával.
A bebábozódás után sietősen távoznia kell a vendégségből, hiszen kifejlett lepkeként az átveréshez használt eszközök egyikével sem rendelkezik már. Egyetlen védelme a testét teljesen beborító gyapjas szőrzet, ami sikerrel megvédheti távozása idejére a hangyák rágószervétől.

Sötét hangyaboglárka. Fotó: I. Ustyantsev

Réti legyezőfű (Filipendula ulmaria)

A nedvesebb réteken, folyópartokon előforduló növény levelei nagyon kedvelt csemegének számítanak a rovarok közt, csak a lepkék közül több mint 15 faj hernyója rágcsál rajta.
A védett lápi gyöngyházlepke (Brenthis ino) azonban úgy tűnik nemcsak a legyezőfűvel, hanem különböző levélbogarakkal (Chrysomelidae) is függő viszonyban van. A biológusok megfigyelték, hogy a nőstény lepke peterakáskor a levél felső oldalán ül, és a petéket egyenként a levél alsó oldalához rögzíti. Megdöbbentő módon ezt nem úgy teszi, hogy a potrohát a levél széle alá hajlítja, hanem a levélbogarak által rágott lyukakon keresztül hajtja végre a mutatványt. Ha nincsenek ilyen lyukak a levélen, egy petét sem rak le oda. A fiatal hernyók nem okoznak problémát a levélbogaraknak, hiszen csak a következő év márciusában bújnak majd elő, amikor a legyezőfű zsenge levelei kihajtanak.

Lápi Gyöngyházlepke. Fotó: G. San Martin

Chrysolina quadrigemina. Fotó: Martin Lagerwey

A lisztharmatgombák (Erysiphales) közismert népszerűtlenségnek örvendenek a növénytermesztők körében, nos a legyezőfűnek is van egy saját lisztharmatgombája (Erysiphe ulmarie).Ennek a gombafajnak a hifái (gombafonalai) ellentétben legtöbb rokonával nemcsak a leveleken, hanem a száron és a virágbimbókon is megjelennek. Bár a legyezőfűt a kémiai növényvédő szerek (szerencsére) messze elkerülik, mégsem védtelen a lisztharmat ellen. Ha a növényen egy fekete foltos sárga katicabogár vagy annak sárga-fekete lárvája jelenik meg akkor az nem tetveket, hanem lisztharmatot keres. A huszonkétpettyes katica (Psyllobora vigintiduopunctata) számára teljesen mindegy, hogy melyik tápnövényen terjedt el a lisztharmat nagy örömmel segít eltávolításában hiszen mind a lárva, mind az imágó a növények levelein növő gombafonalakat, spórákat fogyasztja. Naponta mintegy 30 cm2-nyi levélről képes eltüntetni a gombákat!

Az olvasottak alapján joggal támadhat az a benyomásunk, hogy vakon sétálunk a természetben. Miért nem vettük észre korábban ezt a hatalmas változatosságot? Csak egy gyors pillantást vetettünk a növényekre, ahogy elhaladtunk mellettük, és régi ismerősnek bélyegeztük őket? Valószínűleg így volt, de ha nem így teszünk egy új világ tárulhat elénk, aminek néhány kérdésébe a tudomány is csak az elmúlt évtizedben nyert betekintést.
Ebben a cikkben szerettük volna röviden bemutatni ezeket a lenyűgöző életközösségeket, persze a teljesség igénye nélkül, hiszen a legtöbb növény gyakran több tucat partnerrel él együtt. És nem utolsósorban szerettük volna felkelteni a kíváncsiságot irántuk, hogy milyen sokszínű és mennyire összetett kapcsolatrendszerben élnek vadvirágok és állatok, hogyan húznak hasznot egymásból, hogyan dobják ki a hívatlan vendégeket. Minden virág élőhelyet kínál bogarak, lepkék, poloskák, gombák és mások számára, a gyökértől a termésig. Némelyek ellenségnek, mások barátnak bizonyulnak, virág és lakói között gyakran nagyon speciális partnerség alakul ki. A vadon élő lágyszárú növények az ökoszisztéma fontos részét képezik, táplálékforrást és szaporodóhelyet jelentenek rovaraink számára. Ezek közül a csodálatos kapcsolatok közül sok könnyen megfigyelhető réteken, mezőkön, erdőkben és természetes kertekben.
Az idegenhonos dísznövények mutatósak ugyan, de kutatások bebizonyították, hogy az ilyen fajok eredeti élőhelyükön kívül hozzájárulnak a biológiai sokféleség csökkenéséhez és veszélyeztetik az ökoszisztéma szolgáltatások működését. Egyes idegenhonos fajok (akár kertekből „kiszabadulva” és tömegesen elszaporodva) elfoglalhatják az őshonos fajok élőhelyeit, ugyanakkor az általuk betöltött ökológiai szerepet már nem képesek betölteni.
Amikor a vadvirágok eltűnnek, velük tűnnek el lakóik is. A fogyatkozó élőhelyeik óriási veszteséget jelentenek. Elég ok arra, hogy helyet adjunk nekik a kertünkben.

Írta: Répás Balázs